A csirkéket persze megettük

          De odáig még annyi minden történt. Egyetlen nyár során. Egyetlen őszbe, sárba forduló idő során. Kilendült az idő ingája, S mintha gellert kapott volna. Szinte minden máshogy lett, mint ahogy volt.

          Megtörtént, hogy édesanyám hajnalok-hajnalan ladikba szállt Tiszacsege alatt, s a révész átvitte of Ároktőre, hogy —a csendőrség éberségét kijátszva— feketén kenyérsütő lisztet vegyen. Máskor hússal, szalonnával tette ugyanezt. S a család altalában nem dicsér, hanem bekebelez. De az, ami a csirkékkel történt, messze elütött a megszokottól. Édesanyám ez esetben a kertek alatt közelített célja felé, ha nem is félve jobban, mint máskor, de többször körülnézett, mielőtt bekopogott a sakterékhoz. hívásra ment. A család útra készülődött. S mint mondták, nem tudják, mikor térnek újra vissza, nem tudják kire bízni pihe-puha csirkécskéiket, ugyan vegye már anyám gondjaiba őket, hiszen ismerik őt, tudják, hogy meg lehet benne bízni. Valamilyen ruhadarabbal körbekötözött kosárba rakták a kiscsibéket, s szóval is, bólintással is jelezték, hogy induljanak... Másnap a család is elindult. Fűszeres, ügyvéd, orvos, bodegás meg mindnek a gyerekei, esetleg unokák, ha voltak, nagyszülők, akkor azok is. Nyikorogtak a szekerek. Az első elindulásokat nem, de egy későbbit, a piactéren éppen búcsú volt, láttam magam is. Idős nagyszülők a kocsi tetején. A lányuk miatt nem indulhattak előbb. Nagyon beteg volt. Meg kellett, valahogy meg tudjak várni, míg lehunyta a szemét. Megadhattak neki a végtisztességet. Láttukra a búcsú népe mintha elcsendesedett volna. S szemek pillantása mondott számunkra is tenhozzádot, amint kicsiny fiú unokájukat szorítottak magukhoz az árvák...

          A mi pártfogolt csibéink pedig nőttek, gyarapodtak, tollasodtak, akár a többiek. De míg amazok közönségesen tarka, iromba ruhával dicsekedhettek, a jövevények fehérbe bújtak. Se azelőtt, se azután nem voltak ilyen színű csirkéink. Közben elérkezett a szőlőérlelő, kukoricát sárgító ősz is. A közelgő front egyre több jelzését hordta felénk a föld, s az ég. Százával, ezével hajtottak arrafelé a leventéket, akik közül sokan megpróbáltak egérutat nyerni, leszakadni, lemaradni a tömeg-s életüket, vérüket mentve valami módon visszajutni családjukhoz, ahonnan erőszakkal ragadták el őket az ágyútöltelék-csinálók. A munka nem állhatott le. A betakarításnál sok ilyen „kiugrott" levente működött közre ételért, italért. Bánta a csirkék. De nem am a fehérek. Nem a vendégek. Más kérdés, hogy egyszer eljött nekik is az idejük. De addigra már kiderült egy es más. Például, hogy a gazdik vissza többé sohase jöhetnek, s hogy abban a világban, ahova erőszakos kitaszítással, elűzetéssel kerültek, sem csirkére, sem más földi jóra nincs szükségük... A fehér jércéket nem emlegettük.

         Vajon az emberekről eleget tudunk-e már? Abban az időben legfeljebb egy-két rádió akadt az utcában. Nem sok minden derült ki arról, hogy valójában gázos, tüzes, iszonyatos vesztőhelyre hajtják falvak, városok sokezer lakóját. S ahol több volt az erőforrás? A városokban is többnyire tehetetlen csodálkozók sorfala mellett vagy éji sötétség leple alatt vitték, hajtották az embereket pokoli sorsuk beteljesedése felé. Csak később, jóval később derült ki, hogy történtek csodák is. Nevesíthetőek. Tudatos mentések a pokol tornácáról. Főhajtás a tenni is tudók előtt. Az élet nevében. S azért, hogy soha ne történhessen meg, ami egykoron.

 

Dániel Mária