Megvert reménnyel nem lehet

       Amikor a balatonfüredi szívkórházban arról hallottam szakszerű előadást, hogy az ember mi módon próbálhatja pozitív önprogramozással ívelő irányba terelni erőit, majdnem hangos szóra fakadtam: de hiszen ezt Arany János is megmondta már. „Megvert reménnyel nem lehet csatába menni.” Nem régiben utána akartam nézni: pontos-e amire, és ahogyan emlékezem. Bizony nem volt az. Menten le is kaparom a macskakörmöket a mondat elejéről és végéről.
Ám ami a lényeget illeti, az most is ül. Arany János úgy ír „Magányban” című versében az emberi esendőségről, ember és történelem véres és anélküli összecsapásáról, diszharmóniájáról, dőltéről és nekirugaszkodásairól, hogy annyi idők távlatában is megbizsereg tőle a szív. Hadd álljon itt az alábbiakban a költő 1861-ben írt verse, nekem a -huszonegyedik századi olvasónak- eme magas hőfokú lírától megérintett tanakodása.
Íme az első versszak:

„Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.”

       Szánkáznék tovább az olvasással, hogy ráleljek azon sorokra, amelyek évek óta lelkemben leledzenek, de mégis visszavezet utam a második versszakhoz.

„Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.”

     Féltés, aggódás, szinte közeles átokkal sújtás, bajra, bajkeverőkre, de legyen még sansz, s magyarázat is ocsudásos, ok-okozati összefüggések keresésére és megtalálására. Harmadik versszak:

„Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!”

      Megtorpan a költő? Újabb kétely és újabb remény is az ajkán. S mondja mindegyre, mert ezt kell tennie. A negyedik strófa:

„Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába’
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!”

      Újra meg újra olvasom e sorokat. Amikor sok évvel ezelőtt belém plántálódott a költő szava, még világra sem jöttek az agykontrollok, alfák, egyebek. Elmerenghetnénk személyes tapasztalatok birtokában is azon, mint válhat a vers támasszá, lelki s testi nyavajákat legyőzni akaró elixírré. Azon nem különben: miként lett e folyamatban parancsolattá, nyelvi esszenciává. Tovább hajt a költemény lüktetése:

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.”

      A hatodik versszak:

„Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.”

     Újabb remény sugallata, újabb esély, földiek és égiek összevetése a roppant távolságok felől. Lehetetlen volna megállni. Jön a hetedik: 

„És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”

      Prózai és szürkén földön járó szó, de ki kell mondanom: lúdbőrözik a hátamon a hideg arra a gondolatra, hogy vajon hányan értenék, magyaráznák ezeket az Arany János-i gondolatokat is félre, perczászlókat lobogtatva. Megfordul az is az agyamban: vajon mit írna most a költőnk, ha élne? Mily szókkal siratná a jókat, mily szókkal öklözné a gonoszt? Kérdés, kérdés. Az viszont köznapi igazságként is jelenvaló: megvert reménnyel nem lehet csatába menni…

 

Dániel Mária

 

 

>  Tovább a cikkekhez.