Reflexiók

Baranyi Ferenc: Dániel Máriáról

          A szelídséget itt látjuk Mari képein. Már-már a gyermeki derű ez a szelídség. Én úgy gondolom, hogy a festő is lelepleződik képeiben, mint ahogy a költő is írásaiban. Versben lehet a legjobban „lebukni”, mert minden vers, bármiről szóljon, mindegy hogy milyen a témája, azért valami szövetével a költőről is vall. Ha József Attilának olyan jellegű versét olvassuk, amelyik nem életrajzi információkat tartalmaz, akkor is kiderül hovatartozása. Ha másból nem, hát képeiben olyan elemeket fedezünk föl, mint fémkeblű dinamók, meg sivalkodó transzformátorok, vagyis az ipari tájnak a rekvizitumai is elárulják, hogy valóban a város peremének, érdes részének volt a szülötte és a szószólója. Képeknél is ez a helyzet. Bármi legyen a témája egy-egy festménynek, a festő személyiségéről is sok minden kiderül. Nem véletlenül volt a zaklatott lelkű Van Goghnak igen-igen kusza a „vonalvezetése” vagy Munch-nek szinte pszichiátriai teszteltetésnek is beillő festői gyakorlata. Dániel Mária aranyos, cserfes, szeretettel teli harmonikus egyénisége benne van a képeiben, amelyektől jobb kedvű lesz az ember. Virágcsendéletétől egyszerűen kisüt a nap. Egyik képe anyát ábrázol kisgyermekével. Az anya ajkain nem a szinte közhelynek számító mindenttudó szülői mosolyt, nem is a Mona Lisa talányos sorriso-ját. Ez az anya egyszerűen csak mosolyog, mindenféle talányosság nélkül, póztalanul, szeretetet sugározva, Dániel Mária egyéniségét tükrözve.

 

Baranyi Ferenc

Kossuth- és József Attila díjas magyar költő, író, műfordító.